Tudatos Anya

És jó baba?

“És jó baba?”…Teszik fel nekem a kérdést már 25.367-szerre is. És én 25.367-szerre is elámulok a kérdéstől: “Miért, van rossz baba?”

Általában ezt visszakérdezni persze hirtelen megrökönyödésemben el is felejtem. És mire feleszmélek, már másról szól a fáma. Mindenesetre e kérdést szinte mindenkitől megkapom kislányom születése óta. Majdnem annyiszor, mint első 3 hónapos korában – a pólyás baba időszakában – azt, hogy: “De miért jó neki, hogy lefogod a kezét és a lábát?”  Hát azért, mert a megelőző 9 hónapot az anyaméhben egy igen szűk helyen töltötte, és ez az ismerős érzés biztonságot és megnyugvást jelentett számára. Volt, aki egészen a kényszer zubbony-ig ment e témában, na jó, ezen már tényleg hangosan kacagtam!  🙂

Szóval visszatérve a fent említett kérdésre:

Van-e olyan, hogy “jó baba vagy rossz baba”?

Hogyan lehet egy kisbaba, egy ártatlan kis pár napos, hetes, hónapos csöppség rossz? Egyáltalán mitől rossz? Nem eszik? Nem alszik? Fáj a hasa? Sír éjjel-nappal? Mitől lenne rossz?

Szögezzünk le valamit: egy kisbaba semmire nem vágyik jobban, mint biztonságra, melegségre, befogadásra, szeretetre és nyugalomra. Nem játszmázik, mert nem tud. Annak a későbbi gyerekkori évek az ideje, persze ez ugye nagyban függ attól, hogy mit les el a közvetlen környezetétől.

Egy kisbaba amit tud az az, hogy kifejezi az igényeit. Jelez ha éhes, jelez ha szomjas, jelez, ha fáradt, jelez ha közelségre vágyik, még akkor is jelez, hogy pisilnie vagy kakilnia kell (igen, még ekkor is: a jelzésein alapuló “ürítés kommunikációról” vagyis az EC-ről majd egy későbbi cikkben írok bővebben), vagy ha számára egyéb kellemetlen dolgot tapasztal: pl. ha feszültség van a közvetlen környezetében. Egyszóval, ha van valami számára zavaró: szól! (= kényelmetlenkedik, nyüglődik, nyöszörög vagy sír). Jobb esetben ugye.

Mert persze vannak olyan babák, akik nem igazán jeleznek, nem igazán sírnak. És itt nem az egészségesen kötődő indián népek boldogságban úszó gyermekeire gondolok. Egy kisbabának a sírás a természetes velejárója, feltéve ha nem nyomták és tompították el őt már a kezdeti időszakban. Ez mikor történhet meg? Ha pl. hosszasan sírni hagyják a kórházakban, ott, ahol a szülés után nem volt számára meg az aranyóra sem, esetleg amikor megérkezése után sem látja gyakran az anyukáját, ha a szülők nem reagálnak eléggé a jelzéseire már a kezdeti időszakban, és nem kapja meg azt a kellő melegséget és biztonságot, amire olyannyira vágyik. Így ő szépen “megszokja”, hogy a sírására nem kap (azonnali) választ – így ezt el is felejtheti.

Persze aki tudatosabb szülő, annak nem fog minden esetben elmenni a babája a sírásig, mivel a többi jelből is ért: a kényelmetlenkedésből, a mocorgásból, bizonyos testtartásokból, vagy a szoptatási vágyát kifejező cupposágsból, és már akkor reagál az ő igényeire, mielőtt a csöppsége sírásba kezdene. Akik azt mondják, hogy ne hagyjuk sírni a gyereket, pont erre gondolnak. De egy kisbabától nem várhatjuk el, hogy egyáltalán ne sírjon. Hogy ne szóljon, és hogy ne adjon hangot.

Sőt, addig örüljünk, amíg ad, és nem válik befásult és magába fordult gyermekké, “jó gyerekké” vagy “jó babává”, aki kényelmes a szülei számára, hiszen nem ő van értünk, hanem mi vagyunk érte. Talán ez az, amit szem előtt érdemes tartanunk szülőként, még a  gyakran kihívással teli kezdeti időkben is.

Sat Nam!

 

Tetszett az írás? Ha szeretnél más hasonló jellegű írást olvasni hétről-hétre jógáról, meditációról, tudatos életmódról, iratkozz fel Mia rendszeres leveleire,  állandó frissülő egyéb tartalmainkat pedig kövesd a Facebook és az Instagram oldalunkon is.

Foto: Marossy Judit

You Might Also Like

No Comments

Leave a Reply



shares