Van, aki néhány hónapja jógázik, meditál, és azonnal Indiába készül. Van, aki megfontolja az utazást. Egy jó ideje gyakorol, és egy idő után elkezdi megtervezni az utat, lehetőleg egy-két éven belül. Mindent átgondol, mindent megtud az országról, a kultúráról, az étkezésről, a veszélyekről, és amikor kész rá, belevág.
És aztán van olyan is, aki már egy jó ideje követi a jóga és meditáció útját, de mégis spontán cselekedve nem igazán tud választ adni “miért pont most”-ra, egyszerűen, amikor itt az idő, belevág. Azt hiszem, én ebbe a csoportba tartozom.
Nem terveztem Indiát előre, számomra nem volt fontos mindenképpen eljutni ide. Most mégis épp Indiában töltök közel egy hónapot. Van, akinek ez abszurdnak tűnik, hogy hogyan fogja valaki magát egyedül és megy el egy hónapra egy teljesen ismeretlen országba, valakinek ez pedig teljesen magától értetődő.
Mindenkinek máshogy érkezik meg India. Merthogy India megérkezik. Egy indiai utazást nem elég fejből eldönteni, Indiát szívből kell érezni. Én a közeljövőben ez ideáig nem különösebben terveztem Indiába jönni. A férjem mondogatta az elmúlt időben, milyen jó lenne egy közös utazás Indiába, és úgy voltam vele, persze, milyen jó lenne, és ha majd ha az élet is azt akarja, akkor összejön. Az elmúlt 2 hónapban viszont olyan hívást éreztem rá, mint még soha.
Talán annak tudható be, hogy a tél folyamán hónapokig recitáltam egy mantrát minden este, és az egyik este megjelent előttem egy nagyon erős érzés kíséretében az Arany Templom, talán másnak, de egy idő után egyszer csak azt éreztem: nekem Amritszárba kell utaznom. Nem, nem általánosan Indiába, pontosan arra a helyre, oda! „Héhéhéé, várj!”– mondtam magamnak. „Azért ez nem ilyen egyszerű!”– Kapcsolódott be az elmém. És ezzel el is hesegettem az egészet.
Aztán másnap és harmadnap az érzés újra jött. „India? Most komolyan? Ne már! Még ne most!…Olyan sok más tervem van! Nem lehetne később, máskor, máshogy…?” És újra elhesegettem mindezt..
De csak nem hagyott nyugodni, a kép és az érzés vissza-visszatért folyamatosan. „Na jó, tudom, tudom,… talán dolgom van vele! Írok amritszári tanáromnak, hogy mi a helyzet vele, hogy van, megírom én hogy vagyok… és mellesleg megérdeklődöm, hogyan is lehet hozzá kimenni, amit már párszor felajánlott az elmúlt időben. Végülis, egy levéllel még semmi elköteleződés nincs.” Levél elküld. Válasz kb. 10 nap múlva érkezik. Addig persze már párszor majd’ elfelejtettem a „tervemet”. De a válaszlevele alapján továbbra sem hagyott nyugodni a dolog, hogy mellesleg továbbra is szívesen lát, ha mennék. „Oké, hagyok időt magamnak, hogy még ráérezzek!” – persze nem jutottam előrébb -, két hét múlva újabb levél tőlem, bő két hét múlva újabb válasz.
Ez így megy kb. március közepéig, amikor ráeszmélek: de hiszen én április elején indulnék, ha még az éppen elviselhető nyári hónapot szeretném megcsípni! Hetek óta jönnek szembe a jelek – minden az Arany Templomról, Amritáról – az indiai-magyar festőnőről, akinek édesapja amritszári volt, és mellesleg a neve sem véletlen pont Amrita (hamarosan felteszem a könyvajánlót) -, és a repülőjegy árak folyamatosan lefele mennek! … ”Most komolyan? Komolyan!” Ugyanis ha már ennyi tiszta és egyértelmű jeleket kapok az Univerzumtól, nem tehetem meg önmagammal, hogy nem állok bele! Ennél már sokkal jobban becsülöm magamat! Hallgatok tehát az intuíciómra, és tudom, minden elrendeződik.
És így is lett: érkeztek a válaszok, egyre több ismerőssel találkoztam, aki már szintén jártak itt, az egész Univerzum az utazásom mellé állt.
Repülőjegy lefoglal, félelem (eddig sem volt sok, de az a kicsi is) egyből elszáll. Keresem, keresem, de nem lelem. Annyira, hogy már a környezetemnek is feltűnik, hogy ezt az utazást “túl lazán veszem”. Gondoltam, na, majd az utazás alatt jön az izgulás.. Hát az utazás alatt is pont ugyanolyan nyugodt voltam. Talán a fiatalkori ide-oda költözködéseim közepette szoktam ezt meg, vagy ez most valami más? Valami új? Hát majd minden kiderül.
Csak egy valamit tudok, és ez épp elég is: Indiába nem utazni jöttem, hanem tanulni. Tanulni és tapasztalni. De hogy mit pontosan? Nos, ez remélhetőleg az elkövetkezendő hetekben és posztokból kiderül, nemcsak számotokra, hanem számomra is. 🙂 Nyitott vagyok, és tudom, hogy a legjobb helyen vagyok és a legjobb tanártól tanulhatok, és ez épp elég.
Az Arany Templomnál most is épp szól az esti ima, beszűrődik az nyitott ablakon keresztül, amin át látom a kivilágított templom fényeit, és közben azon gondolkodom, hogy a konyhában letelepedett gekkócska (nem is olyan pici) vajon estére is ott marad-e. Íííí….remélem. 🙂
Folytatás és képek hamarosan…
Tetszett az írás? Ha szeretnél más hasonló jellegű írást olvasni hétről-hétre jógáról, meditációról, tudatos életmódról, iratkozz fel Mia rendszeres leveleire.
